|
Kényszerálom
ARCTALAN VILÁG
Lassan távolodik a fény,
a sárba süllyedt remény,
egy arctalan világ, egy elszáradt virág.
Csak a félelem, csak a fájdalom, nincs örömöm, nincs bánatom.
Üressé váltak az utcák,
üressé váltak az emberek,
elfojtott sikoly tömi be a számat,
a kérdésre felelni nem merek.
Csak a félelem, csak a fájdalom, nincs örömöm, nincs bánatom.
Nem lesz jelen, csak múlt,
a jövő fényképe régen kifakult,
mindent elönt a sár,
felettünk repül a halálmadár.
A gyilkosok mi vagyunk, gyilkosai saját magunknak,
a szabadság messze még, hiába ér el a vége az útnak.
Csak a félelem, csak a fájdalom, nincs örömöm, nincs bánatom.
CSATA
Apokaliptikus kőcsatát vívtunk,
a barátaim, meg én.
Az egyikünk majdnem meghalt,
apró pont e földtekén.
Repültek a kövek, a csontok törtek,
majd összeforrtak, mint fájó emlékek.
Ősz volt, a kövek hulltak, mint hó az égből.
Betemették a világot, lehulltak a légből.
Repültek a kövek, a csontok törtek,
majd összeforrtak, mint fájó emlékek - fájó emlékek.
Hajnal volt már, az utcai lámpák,
vékony fénykörükkel az utcát pásztázták.
Furulyaszó az alkonyatban,
a láng még egyszer utolsót lobban,
régmúlt árnyak veszve a ködben,
itt már nem halnak meg többen.
Repültek a kövek, a csontok törtek,
majd összeforrtak, mint fájó emlékek.
MAGÁNY
Hasadt elme hangja,
a törékeny pillanat vége,
vadász, és a saját vadja burkolóznak be a fénybe.
Megkövülten állok, elpusztít a látvány,
napkorongok között csillag csillag hátán.
Eszményképek. Falra vetítve. Elmosódnak.Visszatérnek.
A mélység befogadja, magához húzza őket,
azokat akik félnek, tudatlanságban vergődnek.
S a tudat kettéoszlik,
gondolatok az éjszakában,
és a hangok beszélnek hozzám,
itt egy mocskos, hideg szobában.
Eszményképek. Falra vetítve. Elmosódnak.Visszatérnek.
A mélység befogadja, magához húzza őket,
azokat akik félnek, tudatlanságban vergődnek.
Szenvedésük kései mottója a tudathasadásos állapot,
soha az életben nem láttam még egy ilyen mocskos állatot.
Saját nyálában fetreng, szívja mások vérét,
azzal együtt a tudatot, a világét, a térét.
Eszményképek. Falra vetítve. Elmosódnak.Visszatérnek.
A mélység befogadja, magához húzza őket,
azokat akik félnek, tudatlanságban vergődnek.
Kafkai magány, amorf a történet,
bárcsak látnád azokat, mik a sötétségben történnek.
De a fény elnyomja őket, gigantikus a látvány,
napkorongok nőnek, csillag csillag hátán.
Eszményképek. Falra vetítve. Elmosódnak.Visszatérnek.
A mélység befogadja, magához húzza őket,
azokat akik félnek, tudatlanságban vergődnek
ROMANTIKA
Nyál ízű romantika. Az öngyújtó halála.
I love you színű arcok. De te nem nézel utána.
És már te is utálod magadat, és már te is gyűlölöd a szavakat, amikkel eddig tengetted társadalmi életed, amit mástól lestél, mert annyira tetszett, és annyira vagány, és a tévében a gengszter is azt mondta egyszer..
És a discoban is ez megy, a falu bikája,
aki másra se gondol, de nincs is mivel, mivel elhalt az agya, de fő a tartás, a tökéletes feszítés a hibátlan lazaság, a friss lehellet, a lakkozott haj, s ha úgy hozza a kedve, egy hajlandó csaj,
akinek minden mindegy, csak farok legyen rajta, és te is rájössz, mert találkoztok majd ha, minimális IQ-val a maximumon, nem szakad rád ez a néma iszony.
Mert neked ihleted van az erotikára, és már kevered a nyálad a ritka nászra, rövidre zárt, kiégett aggyal, iszod a szódát heroinhabbal, mert ugye mindenki hülye, aki nem lövi magát, és nem rohad rá a műanyag kabát, ott nagyobb az arc, mint a váll, s már kevesebb az ember, mint a nyál.
És te már előre utálod magadat, és már előre gyűlölöd a szavakat, amiket most fogsz használni naponta hétszer, mert megváltoztál és mert rávisz a kényszer,
de ezek a szavak már ugyanolyan üresek, s ha kijönnek rajtad az értelmi tünetek, hát mélyen hallgatsz arra az időre, amíg el nem múlik ez a szokatlan állapot, sirással keveredő furcsa gesztusok, nem sok a remény, de mégis túléled, mégis legyőzöd azt a nyomasztó érzést, amit mindig le kell győznöd, hogy magadnál maradj, míg a felszínen fuldokolsz, kapálózva küzdesz, kétségbeesve keresed magad, hogy el ne süllyedj.
És te már hiába utálod magadat, s már hiába utálod a szavakat,
amiket mindenki használ naponta százszor, s nem jut eszükbe se most,
se máskor, hogy ezek a szavak már régen nem szavak,
az igazi szó egyetlen gesztus, egy félreérthetetlen megnyilvánulás, egy kimagyarázhatatlan tény.
ÖLJ MEG!
A halál angyala sötétben táncol,
feléje húz, magához láncol,
bár a testem gyenge, sok szenvedést kiállt,
hosszú útja végén a halálért kiált!
Öljetek hát meg, a szenvedésnek vége,
bennem a gyilkos vírus, testem fehér vére.
Megadom magam, hogy legyőzzön az átok,
az örök vadászmezőt indiánként várom,
nem látjátok többé élettelen arcom,
fiatal testem feladja a harcot.
Öljetek hát meg, a szenvedésnek vége,
bennem a gyilkos vírus, testem fehér vére.
Fenséges a lépés, mit a kapun át teszek meg,
iszonyatos erő a kinyújtott kezekben.
Nem is fájdalom, mit a lelkük felém tükröz,
az árnyékruhás ember közel ült a tűzhöz.
KÉNYSZERÁLOM
Kényszerálom, érdekélet,
emberállat, szép remények.
Reggelre eljön a hajnal teérted,
kiszakítja az álmot belőled,
de marad minden ugyanaz az álom.
Felébred a tested - rohanás,
ugyanaz a nap, aminek tegnap vége lett,
ugyanaz az álmos - riadás,
ismerős képek, furcsa helyzetek.
Reggelre eljön a hajnal teérted,
kiszakítja az álmot belőled,
de marad minden ugyanaz az álom.
Kényszer - élet - állam - érdek.
Átszenvedett éjszaka, rohanó árnyak.
A falon a képek feleszmélnek,
energiát adnak a gépnek,
a gépnek, ami zabálja a tested,
kifeszíti kibontott lelked.
Reggelre eljön a hajnal teérted,
kiszakítja az álmot belőled,
de marad minden ugyanaz az álom.
Kényszer - élet - állam - érdek.
JERUZSÁLEM
Jeruzsálem lángokban áll,
a történelem most ismétli önmagát,
érted könyörögnek,
hogy hozd el a békét,
a vérüket adják, hogy lássák a végét.
A bolygó most megöli önmagát,
Jézus a feltámadásra vár.
A feltépett seb lassan elmúlik,
a beígért álom darabokra hullik.
Hol vagy? Mutasd meg arcod, mutasd meg igazi éned!
Hol van, amit ígértél, hol van a boldog élet?
A kérdés - a levegőben marad,
az élet a rossz úton halad.
Vérző szemeddel, a szenvedést látod,
a megoldás kulcsát a palackba zárod.
A nyomor már marja a tested,
a keresztet rég a semmibe fested.
Nincs több esélyed, hogy megúszd a dolgot,
a Világ még szenved - És sosem lesz boldog!
Hol vagy? Mutasd meg arcod, mutasd meg igazi éned!
Hol van, amit ígértél, hol van a boldog élet?
ÖNPUSZTÍTÁS
Már csak erőtlenül fekszem a földön,
a hatalom egy veszélyes börtön,
szemem kimarja az álom, a Földre a Megváltót várom.
Már nem érdekel, ha a sötétben vérzem,
a változást a bőrömön érzem,
és hiába gyújtasz egy gyertyát,
lelkem a Mennyből a Pokolba megy át!
Önpusztítás. Összeomlás. Árulás. Öncsonkítás.
Már elveszett, borús a helyzet,
hol a halálhajó pusztítást tervez,
hol ismeretlen a törvény,
csak magába szippant az örvény.
Már nem érdekel, ha a sötétben vérzem,
a változást a bőrömön érzem,
és hiába gyújtasz egy gyertyát,
lelkem a Mennyből a Pokolba megy át!
Önpusztítás. Összeomlás. Árulás. Öncsonkítás.
PUDVÁS CSÁVÓ
(Közreműködik: Tóth Gábor és Szujó Dániel)
Vége a melónak, megyek az uccán, kezembe' csákány, zsebembe' sátgán.
Szembejött velem egy kemény csávó, aztat hitte, hogy ő itt a mácsó.
Vigyázzá' öcsi, kemény vagyok, a pisztolyban van a sátgángolyó!
Fejbelőlek öcsi, oszt megnézheted magad, a fejeden ki fog loccsanni az agyad!
Én vagyok itten a legkeményebb, a világon a legveszélyesebb.
Jobb, ha öcsi nem húzod ki nálam a gyufát, mert a fejedhez nyomom a puskát - a puskát apuskám...
Mi vagyunk a kemény reppesek, az emberek tőlünk remegve mennek,
mi pedig utánuk nagy sebbel-lobbal, hogy széjjellőjük őket villámló bottal.
Rohadt köcsög csávó csak beszót, ugyanmá' haggyá' - ilyet szót.
Te ilyen pudva vagy? - kérdeztem tőle, akkor belekerülsz az eltemetőbe!
Kilőttem a golyót a sátgánbúl, olyan vad vagyok, mint 2 pitbúl.
Mi vagyunk a kemény reppesek, az emberek tőlünk remegve mennek,
mi pedig utánuk nagy sebbel-lobbal, hogy széjjellőjük őket villámló bottal.
Itten állt előttem, oszt lőttem vagy ötöt, láttam, hogy kinyúvad a rohadt buzi köcsög.
Ez se fog már többet pofázni, legfeljebb a sirba' fog majd jól megfázni.
Ebből is láccik, hogy ne kezdj ki velünk, mer' mi kemények vagyunk, oszt meg mindenhova jövünk!
Úgyhogy öcsisajt, jól jegyezd meg, hogy: mi kemények vagyunk, oszt meg mindenhova jövünk!
Mi vagyunk a kemény reppesek, az emberek tőlünk remegve mennek,
mi pedig utánuk nagy sebbel-lobbal, hogy széjjellőjük őket villámló bottal.
Te nem tudod, hogy én ki vagyok, a Mukinak, a Mukinak a fia - de vagyok.
Há' de ránézek a hosszúnyelű késre, összeszúrlak, összeváglak benneteket.
Há' de csináld, csináld, jól csinálod, veszek neked, veszek neked pálinkát.
Há' de ránézek a hosszúnyelű késre, összeszúrlak, összeváglak benneteket.
Az én nyoszolyám egy kombinált szekrény OH - JEAH Az én nyoszolyám egy szekrény.
Eredeti szöveg: Reppes Bolyszok
|
Következő koncertünk: (jelenleg nincsen, nézz vissza később!)
|