|
Éjjel látsz...
CSATA
Apokaliptikus kőcsatát vívtunk
A barátaim meg én
Az egyikünk majdnem meghalt
Apró pont e földtekén
Repültek a kövek
A csontok törtek
Majd összeforrtak
Mint fájó emlékek
Ősz volt, a kövek hulltak
Mint hó az égből
Betemették a világot
Lehulltak a légből
Repültek...
Hajnal volt már
Az utcai lámpák
Vékony fénykörükkel
A járdát pásztázták
Furulyaszó az alkonyatban
A láng még egyszer utolsót lobban
Régmúlt árnyak veszve a ködben
Itt nem halnak meg többen
Repültek...
CSAK NEKED
Legbelső félelmeimet uszítom rád, hogy megtudd, milyen az amikor tényleg szenvedsz,
Hogy átérezd a nyomorult kis életemet, megérted mikor könnyezni kezdesz
Mikor a tudatalattim cafatokra tép szét, és megízleled ezt a gyilkos vágyat,
Rájössz végre, hogy ez már nem játék, megöltem már, de ki tudja, hányat!?
Az ágyamon fekszem a sötétségben, csak egy hangfoszlány jut el a tudatomig
A fejemben képek beszélnek hozzám, és elkísérnek a halálomig
Egyedül fekszem a sötétségben, nincsen többé aki meghallgat
Nincsen, aki segíthetne rajtam, a barátaim már rég meghaltak...
Szomorú emlékek, pusztuló jövőkép, a jelenben pedig nincs miért élni
Miért születtem erre a világra, kínlódni, várni mindentől félni?
Egyedül élek a félelmeimmel, de azt hiszem ebből már végleg elég volt
Szükségem van valakire aki vigyáz rám, szükségem van valakire aki vigyáz rám!
Egyedül fekszem a sötétségben, rájöttem nincs értelme a megvetésnek
Élve születtem erre a világra, hát miért nem elég ez büntetésnek?!
Már csak a sötétség maradt bennem, az apró fények is kialudtak
Valaki még megpróbál segíteni, de én megadom magam...
ÉJJEL LÁTSZ...
Hajnalodik - ébred a város
Az összes utca és hajléktalan sáros
Esőcseppek lepnek el mindent
Csak te vagy az aki még mindig álmodsz
Felzaklatnak az álmok a tények
A képek amik hozzád beszélnek
Szavaik bőrödbe égve - fáj
Nem érhetnek el többé már
Soha már
A halál árnyéka most rád veti magát
A szíved a torkodban dobog.
Talán ez az a fegyver ami innen elszakít
Belülről tép szét és megöli kínzó álmaid
Éjjel látsz - nappal érzel
Másra vágysz - magadért vérzel
LÉKLEKRABLÓ
Csak nézem...
Nézd, hogy körém fonódnak
A sötét árnyak a sötét falak közt
Félek, a szemük sem látszik,
Utolsó vagyok, utolsó a sorban
Nem, én nem erre vártam,
Menekülnék, rohannék újra,
De várj, a lábaim bénák
Hát hagyjatok itt feküdni a porban
Mert én érzem, hogy felemészt
Belül átjárja a testem,
A vér szaga megőrjít
Egy túlvilági este
Én vártam, hogy véget érjen,
Mert ez a végítélet
De szív, és lélek nélkül
Ez már rég nem élet
Lélek, lélek - rabló
Emlékek nélkül, az örök sötétség
Lélek, lélek - rabló
Semmivé válnak a régi esték
Lélek, lélek - rabló
Egyedül vagyok, egyedül félek
Lélek, lélek - rabló
Most csak a csend marad...
Most csak a csend marad emlékek nélkül
Az örök sötétség
Semmivé válnak a régi álmok
Egy kaotikus estén
Lélek...
TÁMAD
Akaratlanra rárontanak
Egymásnak feszült helyzetek
Süket fülek között temetkeznek
Ökölbe szorult gyermekek
Rákapnak a lépre a népek
S a mézesmadzagot
Pedig nevetve fúrják akarattá
Megint, megint, megint, megint, megint
Támad a pszichikai kényszer - válaszd saját elved
Támad a pszichikai kényszer - válaszd saját elvedet
Számok - képletek - álmok - szétesett évek
Az érzet gyönyörű
Sorsod egyszerű
Rákapnak a lépre a népek...
Támad...
CSILLAG
Hasadt elme hangja
A törékeny pillanat vége
Vadász és a saját vadja
Burkolódznak be a fénybe
Megkövülten állok
Elpusztít a látvány
Napkorongok között
Csillag csillag hátán
Eszményképek - falra vetítve
Elmosódnak - visszatérnek
A mélység befogadja - magához húzza őket
Azokat, akik félnek - tudatlanságban vergődnek
A tudat kettéoszlik
Gondolatok az éjszakában
És a hangok beszélnek hozzám
Itt egy mocskos, hideg szobában
Eszményképek...
Eszményeik kései mottója
A tudathasadásos állapot
Én soha az életben nem láttam még
Egy ilyen mocskos állatot
Saját hangjában fetreng
Szívja mások vérét
Azzal együtt a tudatot:
A Világét - a Térét
Eszményképek...
Kafkai magány,
Amorf a történet
Ó bárcsak látnád azokat
Mik a sötétségben történnek
A fény elnyomja őket
Gigantikus a látvány:
Napkorongok nőnek,
Csillag csillag hátán
Eszményképek...
UGRÁS A HÍDRÓL
Ugrás a hídról!
Vonatzaj,
Csak egy ugrás a hídról
Valaki hívott az életen túlról,
Hogy a vízbe vesd magad
A szél az arcodba vág
Megőrjít a vágy
Zuhanás,
Csak merülsz a mélybe
Az örvény falja fel minden emléked,
Mit magadban hordozol
A mélység még hív
Magába zár
Vízzel táplál
Az örök sötétség
Jött most el érted
Megbénítva
A tudati képed
Magadra maradtál
A víz vesz csak körül
Ez a mindenség
Ami alattad elterül
A mélység még hív...
REMÉNY
Ha a szemedbe nézek, nem várok csodát
Téged belülről pusztít a halott világ
Hol az út a semmiből a semmibe tart,
Ez egy fegyverek nélküli állandó harc...
Félek!
Nem!
A remény nem veszhet el!
Várj!
Valaminek még jönnie kell!
Túl sötét az éjjel, túl sötét a múlt
Az élet apró kis szikrákat gyújt
Kapaszkodókat az ég felé
Tudom, minden fájdalmad felejtenéd
Félek...
AMIT MAGADBAN KERESEL
Tudom, hogy súlyos a helyzet
Tudom, hogy vörös a vér
Tudom, a te tökéletes életedbe is
Hamar beüt a tél
Tudom, még fordul a kocka
Tudom, hogy kevés a szó
Tudom, az erősnek hitt lelkedet is
Megöli az altató
Nézz rám!
A kezed nyújtsd felém!
Ez az utolsó esély
Az életért
Nézz rám!
A kezed nyújtsd felém!
Ez az utolsó esély
Tudom, hogy gyilkol a napfény
Tudom, az éjszaka vár
Tudom, te küzdeni akarsz az életedért
S már nem tudod, hol a határ
Tudom, hogy folyton rettegsz
Tudom, hogy magadtól félsz
Tudom, te belül csak sírsz
De igazából már régóta nem beszélsz
Nézz rám!
Vár még rád,
Hogy megtaláld, amit magadban keresel
Igen vár még rád
Hogy tudd, létezik remény és szeretet
|
Következő koncertünk: (jelenleg nincsen, nézz vissza később!)
|